Még ha a halál völgyének árnyékában járok is


 Sajnálatos módon, bár az életem előrehaladásának rendjébe illeszkedve, egyre gyűlik azoknak a gyászjelentéseknek a száma, melyekben szakmám ismertebb tagjainak halálát jelentik be. Szinte minden ilyen értesítés, megemlékezés tartalmára igaz, hogy többek között tudtunkra adják azt is, X Y súlyos betegen, embert próbáló küzdelmek közepette is szakmai életművén dolgozott tovább, emelve ezzel az elhunyt szakmai nagyságát, munkásságának halhatatlanságát. Elgondolkodtató, főkén a saját szakmámra tekintettel, hogy miért kap ez pozitív színezetet, és miért emelhető ki az adott személy kiválóságának további bizonyítékaként? Miért és miért. Talán a saját halálfélelmünk talaján tűnik ez komoly emberi teljesítménynek? Éppen a pszichológusok nem látják ebben a menekülést, a félelemre adott választ? Lehet, hogy ezt így illik, ezért a mi gyászjelentésünk sem tartalmazhat mást? Emlékszem, hogy nem sokkal az egyetem elvégzését követően találkoztam egy elismert kollégával, aki akkora már halandó volt a test szintjén; nagyon beteg. Haldoklott. Nem akart meghalni, természetesen, de számomra már akkor is bizarr képet festett, hogy mennyire nem vesz tudomást arról, hogyan halad az élet napja tovább, ha régen elmúlt dél, és a munkába temetkezett. A munkába, amiben jelentős része volt a megmentő alakjának, hitnek. Olyan nagy volt, mégis annyira védtelen, amikor arról beszélt, a kollégák nem tudhatják meg, hogyan van, mennyire rosszul. Ma már nem él. Egyetlen egyszer találkoztunk csak, nem volt további közös út, de sokat gondoltam erre, hogy nem jól van ez így. Az élet dele után az este következik, de meg lehet-e hosszabbítani lámpafénnyel? Nem az veszik el éppen, amiről az eset szól? A meghalás a miénk, nagyon személyes és intim, és félelmetes, de nem tanácsos menekülni előle. A munka egy elhárító mechanizmus is lehet, egy pótszer, amely kitölti az életünket, például azért, hogy ne legyen tere a szorongásnak. Erről sokat beszélünk, és van is szavunk rá: „munkaalkoholista”. Miért lenne más ez? Miért büszkeség? A teljesítmény, az életmű a társadalom szempontjából kimagasló jelentőségű, de az alkotónak sok esetben egy egyensúlyvesztett élet, „megoldási mód”, mert csak így válhat halhatatlanná, menekülhet a félelmek elől, és lehet Isten(i). Nekem nem tetsző, ha egy ember a halálos ágyán is alkot, vagy ha követendő, dicsérendő dolognak tartjuk ezt, mert arra szólít fel, hogy nem sikerülhet más módon megküzdeni a félelmekkel, lehetetlen egyensúlyt találni, egyben magunkat megtalálni, átélni az elengedést. Egyszerűen embernek is lenni.

Komment küldése

Kommentek

Még nincsenek kommentek.

Legfrissebb bejegyzések

2015.08.25. 10:20
2015.02.24. 16:05
2014.09.04. 19:00
2014.05.23. 10:08
2014.01.19. 11:51
2014.01.04. 16:50
2013.08.14. 14:25
2013.07.02. 11:49
2013.05.21. 10:29
2013.05.07. 10:22